2000 Szentendre, Dumtsa Jenő u. 7.

+36 26 311 484

egy kis betekintés szentendre és a Művész múltjába

A virágzó város

Ha valaki ma végigmegy a Dumtsa Jenő – az egykori Budai – utcán, nem is gondolná, hogy Szentendre lakói már kétszáz évvel ezelőtt is kiterjedt kapcsolatokat ápoltak a korabeli Európával. A török határról naponta érkezett a városba áruval megrakott bárka, belsejében gyapjúval, szattyánnal, kordovánnal (szömörcével cserzett juh- vagy kecskebőr), dohánnyal, az akkor különlegességnek számító olajjal, rizzsel, déligyümölccsel, különféle fűszerekkel. De bárkák indultak Bécsbe, a császárvárosba is, hogy ezeket ott aacheni, morva vagy fulnecki posztóra, linzi és sziléziai vászonra, flanellre, svájci gyapjúra cseréljék. A város borkereskedői szinte havonta járták be az öreg kontinens nagyvárosait és olyan otthonosan mozogtak Velence, Dubrovnik, Krakkó vagy Szentpétervár utcáin, mintha a korabeli Pest-Budán lettek volna.

A bornak és kereskedelemnek köszönhetően Szentendre ekkor még igencsak tehetős városka volt. Minden talpalatnyi földdarabján szőlőt termeltek, és a város dombjain – mint a holland Maasdamer sajtban a lyukak – rengeteg pince volt, ahol a híres szentendrei vörös aszút készítették és tárolták. E pincék járatai együtt olyan hosszúak voltak, hogy ha egyetlen alagúttá csatolták volna össze őket, akkor a Művész étteremtől a Lánchídig lehetett volna elsétálni a föld alatt.

Akkoriban sokféle, különlegességnek számító drága fűszer is érkezett az asztalokra. Ezt azokból a máig fennmaradt bolti hagyatéki leltárakból tudjuk, amelyekben irdatlan mennyiségű faolajat (olívaolajat), rizst és fűszerféléket találhatunk felsorolva, köztük olyanokat is, amelyek annak idején más magyar vidékeken nem voltak szokványos élelmiszer-alapanyagok. A szentendrei konyhát erősen befolyásolta a balkáni török és a mediterrán hatás. A többi korabeli magyar településtől eltérően a helyben termelt alapanyagok errefelé kevésbé voltak a helyi gasztronómia meghatározói, hiszen ezeket – a gabonától a kávéig, és a húsok többségét is – itt a piacon vásárolták meg még az egyszerű egytelkes jobbágyok is. Ez alól talán csak néhány kivétel volt: a malozsa (mazsola), a pekemez (szőlőmustméz) és a minden ház udvarán termő smokva (füge). No meg a halak, melyeket a város előtt folydogáló, hihetetlen halbőséget kínáló Dunából, valamint a Szentendre és Pomáz között lévő, a tavaszi zöldár és a nyári áradások alkalmával több négyzetkilométeresre duzzadó Nádas tóból – helyi nevén Mlaka – fogtak ki.

Kafana és mézeskalács

Szentendrén a velencei Szent Márk téri Floriannal egy időben már volt kafana (kávézó). S bár a történeti kutatások szerint a kávézás szokása egy isztambuli osztrák követ révén terjedt el a fejlett Európában, s létesült kávézó először Londonban, Párizsban, majd Bécsben is, de az is bizonyítható, hogy a török elől menekülő és Szentendrére érkező balkáni népek (szerbek, örmények, albánok, románok, bolgárok, görögök, dalmátok) már a kezdetektől gyakorolták itt a török kávézás szertartását. Ezért sok régi szentendrei konyhában még ma is megtalálható a dzsezve (kávéfőző), és a törökös kávét findzsából (csésze) kínálják.

S bár kevéssé ismert, hogy kik voltak az első szentendrei kafanák üzemeltetői, az első cukrász – pontosabban mézeskalácsos és gyertyás – Beslics Pál nevét jól ismerjük. Céhbeli kollégái, a Beskovity, Krecsárovits, Szávics és más mesterek megmaradtak a jól jövedelmező gyertyás és viaszöntő mesterségénél, hiszen Szentendre akkoriban püspöki székhely volt, így állandó megrendelést és jól fizető munkát biztosított számukra. De Beslics úr – talán éppen a díszes gyertyák készítésében szerzett tapasztalatai miatt – vállalkozását a mézeskalács-készítéssel is kibővítette. Ez a szakma annak idején sokkal inkább a szobrászathoz, mintsem az egyszerű gyertyamártogató munkájához hasonlított. És ahogy ez a helyi közemlékezésben megmaradt, a lakóházával szembeni Budai utcában lévő épületben boltot is nyitott. E döntésében vélhetően az is erős érv lehetett, hogy viaszvásárlóként olcsóbban kaphatta a mézet a méhészektől.

Búcsújárás - vendégjárás

De nem csak efféle dolgok befolyásolhatták a mézeskalácsost, hogy kibővítette üzletét. Hiszen ekkortájt kezdett tömegessé válni a vendégfogalom Szentendrén.

Erről kaphatunk képet Csupity Kornél rácalmási parókus tollából, aki 1879-ben így írt Szentendre egyik legnagyobb ünnepéről, a Tímár (vagy szerb nevén: Preobrazsenszka) templom búcsújáról:

„Aki még nem volt soha Szentendrén ilyen nagy ünnepen, annak hiába is próbálnánk leírni azt az érzést, amely hatalmába kerít minden szerbet, amikor a harminc szerb ortodox harang egyszerre megkondul. Beleremeg a levegő is. Ha az utcán beszélget az ember, bizony kiabálnia kell, hogy értse őt, akihez szól. De hiszen, ahol hét templom van, ott nem is lehet másként... És ha meggondoljuk, hogy Szentendre városának legfontosabb jövedelem forrása a szőlőművelés, könnyen elképzelhetjük, hogy a Preobrazsenszka templom búcsújának ünneplése és vigassága messze felülmúlja az összes többi szentendrei templom búcsúját. Szentendrén van a püspök úr és itt van a legtöbb pap, akik a szőlőt megszentelik, bárki könnyen elképzelheti, hogy milyen örömmel és vidámsággal ünneplik a szentendrei Színeváltozás templom búcsúját. Ezért jönnek a környékbeli településekről kocsikkal a Preobrazsenszka templom csodatévő Istenszülő ikonjához. Sőt, katolikusokat is lehet látni, akik a legnagyobb áhítattal és istenfélelemmel gyújtanak gyertyát a képmás előtt. A kocsik egyre jönnek ... S minden kocsi zsúfolva férfiakkal, asszonyokkal, fiúkkal,leányokkal, olyannyira, hogy kocsioldalakon is alig férnek el. Mindegyiken hoznak egy-egy beteget is, hogy imádkozzanak értük a Preobrazsenszka templom Istenszülő ikonja előtt.”

Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a búcsúkról ajándékot is vittek haza a zarándokok és enniük is kellett, már jobban érthető, miért bővítette ki vállalkozását a mester. Bár akkoriban még nem volt fagyi, csak hideg nyalat (amit jégkásában forgatott edényben készítettek), és a gyerekek a mai palackos üdítők helyett serbetet ittak, de a mézesbábok és mézeskalács nyakláncok szépen fogyhattak. A város hét pravoszláv templomának mind saját búcsúja volt, emellett a vásárok és más nagy ünnepek is vonzották a környékbelieket és a távolabb lakókat. Így aztán a hétvégi piaci napokon időnként öt-hat irostiján (rács) illatozott a scsevap (fűszeres darált húskolbászkák), a pleszkavica (húsos egytálétel) és a razsnyics (rablóhús), másutt meg ropogós keszegeket kínáltak.

Arról, hogy miféle süteményeket készítettek egy-egy nagy ünnepre, Szofrics Pálnak a századfordulón megjelent könyvében olvashatunk:

„Nem kisebb figyelmet érdemelnek részünkről a karácsonyi kalácsok. Bosanska Krajinában a česnicát karácsony reggelén készítik, s férfiembernek kell gyúrnia, aki ökrökkel és ekével foglalatoskodik, és ezt ívelt formájúra sütik. Đakovo környékén, Ó-Szerbiában bőved napján az asszonyok a gyerekeknek külön is sütnek kalácsot, szintúgy az első látogatóknak a rokonságból. Ezenkívül készítenek még egy nagy kalácsot ökrökkel és ekével, formáznak karámot birkákkal és pásztorral, a ház urát, méhrajt, és vőlegényt fiatal menyasszonnyal a pap előtt. Az Ibar folyó mentén, ahol a mijákok élnek, az asszonyok december 23-án kis kalácsokat készítenek, melyeket kolendároknak neveznek. Ezeket kicsi figurák díszítik. Emellett česnicát is készítenek, melyen báránylábnyomok láthatók. Újév előtt szintén készítenek kalácsot, kolendárokat különböző formákban, és alakjuk szerint nevezik el őket: turbékolók (gerlicék), sasok, kecskék, siklók (kígyók) stb. Ezek a süteményformák azért érdekesek számunkra, mert plasztikusan megjelennek bennük a jövő évre vonatkozó kívánságok, és valószínűleg felidézői a többistenhit attributumainak és áldozati szertartásainak is.”

Szentendrén sokféle hatás érvényesült a cukrászmesterségben is. Kapható volt saba (szőlőmustméz), csak itt vareniknek, illetve pekmeznek nevezték, és állítólag jobb volt, mint a híres szicíliai. A velencei fritellét itt fritulának, magyarul egérkének mondták. Készítője belemarkolt a híg tésztába, és amikor összeszorította a markát, a nagy- és a mutatóujja között kis buborék buggyant ki, a gömböcskét egy olajba mártott kanál segítségével a forró olajba emelte, majd az magától forogva készre sült. Cukorral meghintve és pekmezzel vagy sipak (hecsedli-, azaz csipke) lekvárral csurgatva fogyasztották. De errefelé sem volt farsang ustipcsi (fánkszerűség) nélkül, amelyre szintén szőlőmustmézet csurgattak. Szentendrén ugyanis egyszerre volt jelen a német cukrászat a nünbergi mézeskaláccsal, a linzerrel, a törököktől tanult, jufkéből (rétestészta) készített piták sokasága – pita s sirom (túrós), mesom (húsos) stb. –, valamint a gibanica (túrós rétesféle) is. Azt viszont kevesebben tudják, bár erről a szerb Jókai, Jakov Ignatovity ír a könyveiben, hogy a 18. és a 19. század szentendrei pravoszláv elitje úgy járt Velencébe, mintha a szomszédos Tabánba látogatott volna a rokonokhoz. Így aztán eljutott ide a velencei sütik divatja is, csak nálunk azokat illatos keleti fűszerezéssel szentendreisítették. Mert ekkortájt még a szegények bográcsába is jutott cimet (fahéj), ugyanis a délről hozott drága fűszereket a városnál kikötött dunai malmokban őrölték. Így aztán a „jut is, marad is” elven még a legszegényebb egytelkes vinicola (szőlőmunkás) bagócalevesében is ott úszkált egy kis kunkori darabkája a sárgarépák között.

Komoly hagyományokkal rendelkezett a mézeskalács készítése. Ez eredetileg az isteneknek felajánlott eledel volt, később az emberek közötti ajándék szerepét töltötte be. A mézeskalácsos pedig mindig elismert szakma volt a történelem folyamán, amelyhez jó kézügyességre volt szükség, hiszen a mézeskalácsok művészi színvonalú díszítése nemcsak időigényes, de magas szaktudást igénylő munka is volt. Egy-egy forma akár több hónapi faragással is készült. Készítői vélhetően a templomi faszobrokat is faragó szobrászok voltak. Az illatok és ízek csábító cukrász-világa, a mézeskalács készítése, a csodák születése a mindennapok valóságában kemény, időnként embernyűvő munka volt, hiszen a fűszereket apróra kellett őrölni, a tésztát fáradhatatlanul gyúrni, és hol voltak még akkoriban a konyhagépek!

A szentendrei mézeskalácsosok nagy megbecsülésnek örvendtek. A Beslics család a város határán túl is ismert és híres mézesbábos família volt, akinek boltját a szentendrei gyerekek csak mint a csodás illatok és ízek földi mennyországát emlegették egymás között. Omlós mézeskalácsuk a méz és fahéj méltóságos ízein túl a kardamom, a csillagánizs és a gyömbér hármasának pikáns harmóniájával volt megbabonázva. Ha a kuncsaft csak megszagolta, az illat már akkor is megremegtette orrát, és nyelve ízlelőbimbóinak ezreiből zabolázhatatlanul rohant az inger az agy rejtett zugaiba, kiváltva azt a kéjes gyönyört, amelyre csak a rafinált keleti fűszerek bódító varázslata képes.

A szerelmes szamár

A Beslics család nemcsak mézeskalácsáról volt közismert a városban, hanem arról is, hogy buzgó pravoszláv hívőkként mindig pontosan megtartották a böjtöt, és nem telt el úgy nap, hogy elmaradtak volna a vecsernyéről. Így aztán Iván fiukat a fahéj és kardamom helyett a tömjén nemes útjára bocsátották, a pópaságot választva számára élethivatásul. Szentendrén, ahol akkoriban még a rózsát is a pátriárka virágának nevezték, minden tekintélyes szentendrei szerb család generációnként legalább egy papot adott a közösségnek az Isten és a nemzet szolgálatára. S bár „Isten útjai kifürkészhetetlenek”, mégis, ott ahol olyan mindennapos volt tudós püspököt látni, mint a régi Szentendrén, a papi hivatásnak is nagy vonzása volt.

Így lett pópa Ivánból, a család legkisebb gyermekéből, és mint tiszteletre méltó goszpodin (úr), a pomázi szerb közösség megbecsült és szeretett lelki vezetője. Évtizedekig nem volt nélküle esküvő, védszent-ünnep, vízkereszti és búcsúi áldás. Tette a dolgát becsülettel lelki vezetőként és a közösség mindenes segítőjeként is. Szokása és feladata is volt, hogy szombatonként kis szamaras kordéjával a Kőhegy lábánál vezető régi úton elbaktatott Szentendrére. Ennek az útnak elsősorban egyházi célja volt – mármint az, hogy a kötelező szombati püspöki audiencián megjelenjen Zubkovits püspök úr előtt, és beszámoljon pomázi egyházközsége dolgairól, meghallgassa főnöke utasításait: mire készüljön, mire figyeljen jobban, mik a soron következő ünnepek főbb lelki mondandói. Hanem ilyenkor hozta el a szentendrei piacra eladni a földjén termett zöldségeket, gyümölcsöket is. Mert hát bármennyire is elsősorban Isten szolgája volt, azért a családjáról is gondoskodnia kellett.

Pontosabban a dolog rendszerint úgy történt, hogy először kora reggel a szentendrei piacra ment, ahol leadta az árut régi szentendrei iskolatársának, a nagyszájú Vazul kofának, majd innen a püspöki rezidenciára vezetett az útja. Itt, a mai parkoló és könyvtár helyén lévő nagy püspökségi gazdasági kertben leállította a kordét, megitatta a szamarat, és hosszú pányvára eresztve kikötötte valamelyik fához, hogy a kellemes árnyékban nyugodtan legelészhessen, amíg ő elvégzi szentendrei teendőit. Rendbe szedte reverendáját és a megszabott időre pontosan érkezve lépett a püspöki rezidencia ajtajába. Az audiencia után a főtérre ment, hogy megvásárolja a szükséges dolgokat: ceruzát, füzetet a gyereknek, nikotint a permetezéshez és minden mást, ami gondosan összeállított kis listáján szerepelt. Ilyenkor beugrott boltjukba is, sőt időnként a Huzsvikhoz is, hogy valamelyik régi gyermekkori pajtásával egy pohár bort elfogyasszon.

Egy kora augusztusi szombaton azonban, amíg a dolgait intézte, skandallum történt. A baj oka „a balzsamos illatok közt lengedező Zephír” (a görög Zephürosz, a szellők istene) volt. Ugyanis amikor Iván pópa öreg csődörét a püspöki kert egyik nagy tölgyéhez kötötte, a szél még a város felől fújdogált. De később – valami buta sugallattól meggondolva magát – megfordult és az ellenkező irányra váltott, a Szamárhegy felől kezdett fújni. S mert augusztus eleje volt, néhány házzal arrébb, a Harmincad utca másik oldalán lévő istállóban Mariska, a kanca éppen ekkorra állt készen a szerelemre, magyarán szólva sárlott. És ezért olyan szamár-csábító erotikus illatfoszlány libbent róla a szélbe és jutott el csődörünk orrába, ami ökölcsapásnyi erővel csapott le rá. Mint amikor az idősödő férfi előtt elhaladó csinos hölgy illatfelhője az úr orrába érve régi szerelmek bódult illatát, az egykori vad szerelmes éjszakákat idézi meg, s a csalfa agy régvolt ölelkezések emlékképeit vetíti a homlok mögé. Így járt szamarunk is. Ágyéka megfeszült, méretes szerszáma tettrekész állapotba emelkedett, és a várost felverő iázással ordította világgá, hogy itt van a szerelem ideje, és ő kész az aktusra. Noha apja boltjának teraszán ülve egy idő után Iván pópa is meghallotta a távolból a szamárcsődör szerelemre hívó iázását, de az csak lassan esett le neki, hogy ez bizony az ő szamara. Felugorva, csapot-papot otthagyva, rohamléptekkel viharzott át a püspöki gazdasági kertbe: de már elkésett, a botrány bizony már megtörtént.

Ugyanis vágyakozásában addig rángatta a csődör a pányvát, amíg elszakította azt, és elindult az oly vágyott szerelem irányába. S bár a ma már Fulco deák nevét viselő utcánál kerítés állta útját, ő vágyának hangot adva tovább ordította a szamár-szerelem dalát. Az éktelen iázásra hamarosan nagy tömeg gyűlt össze az utcán, a piacról hazafelé siető szamárhegyiek álltak meg a kerítésnél. Néhányan nagyot nevettek a látványon, mások azt találgatták, vajh kié lehet a csődör. Volt, aki sárgarépával próbálta meg rávenni, hogy halkítson egy kicsit. A csoport elején két csipkeparaplés úri hölgy is volt, akik csődörünk méretes szerszámát meglátva, fejüket félrefordítva, pfujolva mondták a magukét. A hangoskodást a püspök úr is meghallotta és kiküldte titkárát, hogy nézze meg, mi ez a nagy szamárordítás. A titkár úr, aki maga is egyházi méltóság volt – Iván pópa régi kollégája, de a püspök úr lojális beosztottja is –, kénytelen volt főnökét arról tájékoztatni, hogy az ordítozó állat valószínűleg Iván pópa szamárcsődöre lehet.

A dologból a paraplés hölgyek erős közbenjárására városi ügy lett, a Tanáts is napirendre vette. Ezért aztán a következő szombaton kemény hangú üzenet várta Iván pópát, mielőtt elindult volna Pomázról. A püspök úr szigorúan meghagyta, hogy csakis vasúton jöjjön Szentendrére, és többé nem léphet be szamaras kordéval a városba, különösen a püspökség területére. Hogy az audiencián aztán Iván pópa emiatt csak dorgálást vagy komolyabb penitenciát is kapott-e, nem tudjuk. Egy bizonyos azonban: csak hosszú idő elteltével jött csacsijával ismét Szentendrére, és akkor is a patakparti Margaritovitséknál kötötte ki szamarát.

Konyha és művészet

Hogy e városban érdekes és jól fizető foglalatosság lehetett anno a sütés-főzés tudománya, arra bizonyítékul szolgál Heinrich József szakácslegény ún. elbocsátó levele 1832-ből, amelyből kiderül, hogy nemcsak ügyes főzőasszonyok készítették itt az ételeket ezidőtájt. Arról sajnos nincs ismeretünk, hogy őt a tizenkilencedik század elején Czaupper Antal főjegyző hívta-e ide azért, mert nem bírta a fűszeres, balkáni szentendrei kosztot, vagy mert nagyon vágyott már egy kis otthoni, németes ízvilágra. Vagy egyszerűen csak azért, mert a nagy jólétben nem ártott némi változatosság a sok bárány és borjúhús után.

S hogy milyen vendégköre lehetett Beslics úréknak, ahhoz elég, ha szomszédaikat vesszük sorra. A szemben lévő házban, a mai Barcsay Múzeum épületében lakott Stéger Ferenc, a világhírű tenor. Igaz ugyan, hogy a zenetörténeti könyvekben nem ezen a néven szerepel, Franjo Stazić-ként viszont oldalakon át méltatják korának Pavarottiját. Stéger ugyanis e névvel debütált Zágrábban és aratta első sikerét Donizetti Lammermoori Lucia c. operájának Edgardo-jaként.

De hogyan került a szentendrei születésű Stéger Ferenc a mai Horvátországba? Követve édesapja hivatását, ő is gyógyszerésznek tanult, és mivel Belováron volt ilyen munkalehetőség, ide szegődött el segédgyógyszerésznek. Karrierje azonban hamar megszakadt, mert 22 évesen már a Zágrábi Operában ünnepelték.

Az ő nevéhez fűződik Lisinski „Ljubav i zloba” című művének, az első horvát nemzeti operának a bemutatása is. Innen indult tovább világhódító útjára és lett előbb a Bécsi Udvari Opera tagja, s kezdődött el világkarrierje. Emléktábláján is olvasható, hogy hallva sikereiről, Rádai Gedeon, a Pesti Nemzeti Színház intendánsa is felfigyelt a fiatal tenoristára, és meghívta Pestre, ahol a Nemzeti Színházban 1848. augusztus 19-én fellépett Erkel Ferenc Hunyadi László című operájában, V. László szerepében. Az ekkor már ünnepelt tenor itt elénekelte el Bánk szerepét is. De életének más fontos mozzanata is Pesten történt: itt vette nőül a Nemzeti Színház csinos, lengyel származású énekesnőjét, Symanska Leonát. A korabeli kritika a kor híres francia tenorjához, Gilbert Duprez Louis-hoz hasonlította. Az énekes Itáliát, az opera szülőhazáját is meghódította: ő volt az első horvát operaénekes, aki fellépett a milanói Scala-ban.

Hatalmas ívű karrierje során 350 előadásban énekelt. Utolsó szerepét Lisszabonban, a Teatro São Carlosban játszotta Ambroise Thomas Mignon című operájában, ekkor búcsúzott el végleg a színpadtól. S bár Stéger Xavér Ferenc ezután visszavonultan élt Szentendrén, azért állandó látogatói voltak a kor nagy énekesei, zeneszerzői. S mivel 1906-tól Wein Margit szopránénekesnő, a magyar opera egyik nagy csillaga is Szentendrén élt férjével, az ünnepelt költővel, Ábrányi Emillel, ekkortájt mondhatni Szentendre volt a magyar operisták fővárosa. Nem véletlen, hogy Puccini is kilátogatott a városba.

De a mai Művész Étterem tőszomszédságában (Dumtsa Jenő utca 9.) sem afféle szőlőmunkások laktak. E ház földszintjén élt ugyanis Marija Lebedev, az orosz-szerb Pogodin-féle bibliográfia műfordítója, aki Marija Goncsarov, Tolsztoj, Turgenyev regényeit fordította és jelentette meg szerb nyelven. Joszifovics Mária az 1860-as években ment férjhez Lebedev Teodorhoz, az ürömi kápolna felügyelőjéhez és kántorához.

E kápolna Alexandra Pavlovna nagyhercegnőnek – I. Pál, Oroszország cárja leányának – a temetkezési kápolnája volt, akit annak idején politikai megfontolásokból adtak férjhez Habsburg József főherceghez, Magyarország nádorához. Alexandra nagyhercegnő idő előtti halála nyomán alakult meg az Ürömi Orosz Lelki Misszió, melynek fő célja a cári család tagja emlékének imádságos ápolása volt, és ahol a papból, diakónusból és 4 énekesből álló templomi személyzet tette lehetővé, hogy az istentiszteletek és az ortodox hívők lelki igényeinek gondozása méltó színvonalon valósulhasson meg.

A ház emeleti részén Nikolics Sándor (1834-1895) pesti zeneakadémiai tanár lakott. Nikolics a Nemzeti Színház művésze volt, és amíg a Pesti Zenedében Liszt és Erkel a zongora tárgyat tanította, ő a zeneszerzést. Az intézet titkára pedig nem volt más, mint az az Ábrányi Kornél, aki az évek során zeneszerzést, zeneesztétikát, magyar zenét, zeneelméletet és zenetörténetet tanított.

Szóval volt itt társasági élet, és nem is akárkik jártak ki ezekhez a hírességekhez Szentendrére. Egy-egy kisebb ajándékért, finomságért sokan és gyakran tértek be Beslicsék cukrászdájába.

Vész után Művész

A nagy vész, a tizenkilencedik század végi – a szentendrei szőlőket megsemmisítő – filoxéra és az első világháború következtében kivérzett városban nagy volt a kilátástalanság. Sorra zártak be a vendéglők, kocsmák, adták el boltjaikat a korábbi tulajdonosok. A gazdagabb szerb kereskedők közül számosan Pestre vagy régi-új hazájukba, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba költöztek. Minden eladó volt, különösen a filoxérától fertőzött földek voltak olcsók. 1928-ban már csak egyetlen cukrászda volt Szentendrén, a Fő téren. Akinek volt egy kis pénze, könnyen vásárolhatott üzletet a korábban az idegen számára szinte megközelíthetetlen városi piactéren, a főtéren is. A kalapos Baumgartner György – aki az Apolló Mozgó tulajdonosa volt – saját érdekétől is vezettetve rendszeresen kapacitálta barátait, ismerőseit, hogy jöjjenek ki Szentendrére, nyissanak üzletet, hiszen lesz itt újból élet hamarosan.

Pávai Ferenc cukrász hajlott a szóra, és fiatal feleségével úgy döntöttek, belevágnak és cukrászdát nyitnak Szentendrén. Otthagyták az akkor csúcshelynek számító Gerbeaud-t, és Szentendrén, a Dumtsa Jenő utca 7. szám alatt, a korábbi Beslics mézeskalácsos helyén 1930-ban megnyitották cukrászdájukat. Kalandos vállalkozás volt ez akkor az addigra már a Hauert és a Horváth cukrászdát is sikerrel megjárt fiatal cukrászmesternek. Ugyanis Szentendrén nem volt még akkoriban vezetékes víz, a Kör utcába kellett járniuk ivóvízért. Eleinte a fagylaltot is jéggel készítették, de később gépesítették cukrászatukat.

Nemcsak a fagyi népszerűsítése kötődött hozzájuk: ők voltak az elsők, akik a korábbi helyi szokással szakítva nem dzsezvében készítettek törökös kávét, hanem trieszti mintára készített presszókávét kínáltak. Hamar barátságba kerültek a helyi művészekkel. Gyakori vendégük volt Bálint Endre, Jeges Ernő, Onódi Béla és Szánthó Imre is. Deda bácsitól, Hadzsics Kamillótól mai is számos akvarellt és olajfestményt őriz a Pávai család. Mert amikor a bohém szentendrei festőnek nem volt pénze, ezzel fizetett. A falakat mindig más festőművész alkotásai díszítették. A cukrászda neve is változott: volt Pávai cukrászda és Ali Csorbadzsi is. Talán ez utóbbi volt leginkább népszerű, hisz Jókai Aranyemberének egyik különleges szereplőjéről kapta a nevét, aki Törökországban kincstárnok volt.

Története is romantikus: bizalmas forrásból megtudta, hogy meg akarják ölni, vagyonát és lányát pedig el akarják rabolni. Ezért búzává tette vagyonát, és lányával, Timéával hajóra szállt, hogy Brazovics Athanázhoz, megboldogult görög felesége rokonához menjen. Krisztyán Tódor, a török kém azonban a nyomára bukkant. Így aztán, hogy megmentse lányát és vagyonát, mérget vett be, és megbízta Timár Mihályt, hogy juttassa el Timéát Brazovicshoz, majd meghalt.

Nos, e történet romantikus képei még a hatvanas évek elején is ott voltak a kopott, megbarnult selyemparavánokon, amikor még kor-jelenség volt, hogy a délelőtti kávéra összegyűlt kvaterkázó úriasszonyok és a gumicsizmás, olajos overálos nagyérdemű együtt csodálta a romantikus történetet. S bár a háborút Pávaiéknak és a cukrászdának is sikerült átvészelniük, 1951 decemberében az államosítást már nem: két nap alatt kellett elhagyniuk üzletüket.

1963-ban, az ötvenhatos forradalom után az évszázados álmából ébredező városkában az új jövő, a turizmus-álom jegyében elsőként újították fel a kopott öreg cukrászdát. Új arcot kapott, és a korábban vállalt jellege most meghatározó karakterévé lett: Művész presszóként új, színes kerámia-burkolatokkal, műbőr bútorzattal és új belsővel nyitott ki 1963. június 5-én. „A Csorbadzsi cukrászda helyén nyílt a Művész eszpresszó, melyben kiállították a helyi festők megvásárolható képeit. Újszerű, az országban elsőként megvalósult céllal épült. (...) Ezzel elsősorban a tömegek közötti képzőművészeti propagandát kívánja erősebbé tenni a városi tanács.” – írta anno a Pest Megyei Hírlap Szentendre melléklete.

A megújult presszó kínálatában természetesen ott volt a fagylalt és a cukrászsütemények is. S bár a Görög utcai maszek cukival, a Lolával nem tudta felvenni a versenyt, így is kellemes hely lett. Csúcsterméke a Sarokház (tejszínnel felspriccelt csokitorta) volt. Törzsközönsége is megújult és kibővült. Délelőttönként a SZÖTYE (Szentendrei Öreg Tyúkok Egyesülete, ahogy magukat nevezték), a valamikori úriasszonyok állandó vendégek voltak. A belső teremben a kisiparosok kávéztak, fröccsöztek. De a művészek is visszafoglalták volt kedvencüket. A 60-as években törzsvendég volt itt a Szösz-Gallasz művészházaspár, de időnkét Ónodi mester és a művésztelep más tagjai is megjelentek. Mint ahogy Pirk János bácsi műveit itt nemcsak a falon láthatta, aki betért ide, de vele magával személyesen is találkozhatott, mert hetente legalább egyszer itt tartották a megbeszéléseiket a művelődési ház szakkörének tagjaival, Markó Sanyi bácsival. Ez a „dupla” és az Omnia kora volt. Ekkor már szemes kávé is kapható volt, és boldogan kávézott gyerek, öreg és fiatal. A fiatal avantgardok, Deim, Balogh és a többiek is gyakran voltak a Művész vendégei. Még főiskolások is kiállítottak. Haász István az akkor még főiskolás művész társaival itt állított ki először Szentendrén. Balogh László még plakátot is készített a presszó számára. De írókör is működött Nagy Dániel költő, Táncos Kálmán rézdomborításokat készítő szobrász, Fábián Zoltán író, Kósza Sipos festőművész, sőt ef. Zámbó István, az akkor tizenöt éves festőművész és mások közreműködésével.

Majd jöttek a gebines hetvenes évek Dezső bácsival. Ekkor már egy gyermekfürdőkádnyi pogácsát gyúrtak be naponta. Eltűnt a kisüsti és a kevert, mert ez már a Lánchíd konyak és a Campari időszaka volt.

Vannak emberek, akik múltunk részévé váltak. Szentendrei figurák, akik úgy hozzátartoznak a városhoz, mint egy míves ablak, egy városképi részlet. Akik olyanokká lettek emlékezetünkben, mint egy kedvelt fa a valamikori Duna parti sétányon. Nyomothagyóan ott van képük homlokunk mögött, pedig ha kellene, még azt sem tudnánk megmondani, hogy szőke vagy barna volt-e az illető. Emlékek fűznek hozzájuk, pedig nem voltak rokonaink és barátaink sem. Közelről soha nem ismertük őket, és ismeretlen volt számunkra rögös életútjuk. Nem láttunk lelkükbe, nem tudtuk, mit takartak mosolyukkal, milyen sebeket kaptak e kegyetlen korban és milyen sérelmeket hordoztak legbelül egy életen át. De kedveskedő vicces félmondataik évtizedekre megőrződtek bennünk, segítettek túlélni számunkra rossz pillanatainkat, felerősítették örömeinket. Ők a mi szentendrei hőseink, ők a mi Szentendrénk erős építőkövei, akik Pro Urbe és mindenféle kitüntetés nélkül is fontosak számunkra és jól esik felidézni arcukat.

Ilyen volt Komár Dezső, vagy nekem Dezső bácsi, aki szememben az örök pincér marad, míg koptatom e földgolyót. Olyan, mint Krúdynak a tabáni Poldi papa. Azt sokan tudták róla, hogy szerette a borocskát, de azt kevesen, hogy talán annál is jobban a komolyzenét, hogy profi versenytáncos volt, és megszállottja szakmájának.

Otthon reggelire is úgy terített meg, hogy azt meglátva Gollerits Károly, a Gundel főpincére is csettintett volna elismerésében, mert úgy tartotta, a vendéglős ne egyen csumit és adja meg a módját, mert ha magával igénytelen, akkor a vendéggel is az. Ha volt egy szabad estéje és Edit nénivel elmehettek Pestre színházba, utána a főváros valamelyik legújabb elegáns helyén mellé vacsora is dukált. Ilyenkor a legjobb asztalnál a kollégák úgy megadták a módját, mintha a walesi herceg tért volna be hozzájuk.

Szellemes volt és mindenkihez volt egy kedves viccelődő mondata, még a Művészbe betévedt spicces gumicsizmás traktoroshoz is, mint ahogy megadta a tiszteletet Dezsőfi Feri bácsinak, akinek ekkor hivatalból nem illett még örülni sem. S ha nem ő „csinálja” a Művészt anno, nem tudom, akkor is lett volna-e SZÖTYE és még vagy öt olyan állandó társaság, amelynek ma minden vendéglős örülne. Valószínűleg igen, de olyan családias hangulat biztosan nem. (Egy csoport biztosan nem járna már a Művészbe: a Saci lánya után reménytelenül rajongó fiúk csapata...)

S hogy milyen volt ez az irigyelt gebines vendéglős élet, arról csak egyetlen epizódot említek még a művészpresszós időkből. Edit néni – mivel Dezsőnek akkor éppen kulcscsonttörése volt – kénytelen volt maga menni Tótfaluba csülökért; biciklivel, férfi kerékpáron – mert autó akkor még nem volt. Így kellett 30 kiló füstölt csülköt hazatolnia a Művészig. Ez még barátok közt is egy tízes – legalábbis kilométerben – , és a biciklit maga mellett tolva egy alig 160 centis és ötven kilós hölgynek nem éppen testhezálló munka. Ráadásul a két kis gázrezsón egész éjjel kellett főznie, hogy a főtt csülök nyitásra kész és puha legyen.

Dezső bácsi állandóan újított, mindig volt valamilyen ötlete, és gondolt arra is, hogy új kiállítás legyen a falon. Érdekes ellentmondás, hogy amikor megépítette és megnyitotta saját üzletét a Sas utcában, örült minden barátja, ismerőse, hogy végre a sajátjában a családdal együtt beteljesítheti régi álmát. Mégis ambivalens érzés keletkezett vendégeiben. Mert azt érezték, hogy elveszítettek valamit, mert a Művész már nem lett ugyanaz, mint vele volt. S ha mindennek van korunkra tanulsága a múltból, az az lehet, hogy mennyire fontos a személyiség.

Mert nemcsak a pénz, a legújabb gasztronómiai csodamasinák, de „Dezsők” is kellenek ahhoz, hogy szeressünk vendéglőbe járni, hogy otthon legyünk Szentendrén.